„Gloria in excelsis Deo, et in terra pax hominibus bonae voluntatis!”

„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”

A premontrei rendhez bármilyen módon kötődő kedves Testvéreim!

Így hangzik a szózat az angyalok ajkáról, de az emberekéről is Betlehemben. Tulajdonképpen a  karácsonykor a Megváltó születését hírül adó mennyei sereg az énekében megjeleníti azt a harmóniát, amely egyensúlyt teremt az isteni és az emberi világ között. Nem holmi teológiai okoskodás ez, de az elsőből, az Istennek kijáró tiszteletből egyenesen következik a második, az emberi békesség. Fordítva ez nem igaz! Ám mégiscsak szükséges az emberek közötti békesség is, hogy az Isten dicsőséges arca felragyoghasson az emberi élet viszontagságai közepette.

Igen, a békességre legalább olyan szükségünk van, mint az egészségre vagy az alkotókedvre, hogy  emberhez méltó életet élhessünk. Nekünk, ma élő embereknek megadatott egy hosszú történelmi békeidő. Igaz, a rendszerváltozástól számított emberöltőben is sok-sok békétlenség volt életünkben, és hallhattuk a fegyverek ropogását közvetlen szomszédunkban, ahonnan élő adásban tárták elénk a békétlenség fájdalmas és embertelen képsorait. Sokszor megrendülten néztük, hogy mire képes az ember, milyen mélyre tud süllyedni a békesség hiányában. És ma ismét a békéért imádkozunk szentatyánkkal, Ferenc pápával együtt. Bár kérjük az angyalok által hirdetett és azóta is vágyott békét, de közben most is testvér pusztítja a testvérét. Mily fájdalmas káini sors ez! A bőrünkön kell tapasztalnunk a történelem békétlenségét, hogy értékelhessük az isteni békét?

Milyen is volt az a bizonyos karácsonyi angyalkórusos béke?

Olyan lett volna, mint a PAX ROMANA? – egy leigázott, térdre kényszerített nép békéje. E nép tagjai, a zsidók útra kelnek, hogy egy messzi, idegen császár parancsára megszámlálják őket. Mintha otthon nem tudták volna ezt velük megtenni! Vándorlók sokasága lepi el a birodalom tájait – egyáltalán nem békés a kép. Nem annyira békés a kép azonban az istállóban való születés láttán sem. S mégis, az égiek békét hirdetnek, a földi békétlenség és nyomorúság ellenére arra hívják a környéken élőket, hogy abból a mennyei harmóniából merítsenek, amely az Isten és az Ember találkozásából tud csak létrejönni. Igen, csakis ebből; s így feldereng a várva várt Remény! Ilyen körülmények között! Így jön az Isten, az Örök Béke a békétlenségbe, és hozza el az ő mindent szelídítő békéjét. Testvéreim, akik gyakoroljuk a vallásunkat, a szentmisében mindig elimádkozzuk a Miatyánkot, és a szentáldozásig, az Istennel való konkrét találkozásig háromszor hivatkozunk e békére! Idézzük csak fel!

A pap így imádkozik: „adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból mindenkor bűn és baj nélkül éljünk.” Majd a nép felelete után ismét: „Urunk, Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak: békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét, őrizd meg szándékod szerint békében”. És ugyanezt a békét kéri a nép számára az alábbi felkiáltással: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor! Engesztelődjetek ki szívből egymással! Legyen békesség köztünk mindenkor!” A liturgia szerint is úgy tűnik: amíg nem jutunk el a békéig, a békés lelkületig önmagunkkal és egymással, addig nem tudunk találkozni Istennel!

Igen, erre hív a liturgia évezredes bölcsessége! Érdemes odafigyelnünk, érdemes keresnünk és megtartanunk ezt a békét, amely csak az Úrtól jöhet, és az Úrhoz vezethet minket, embereket. Igen, legyen békesség, az a bizonyos karácsonyi békesség, amely egyáltalán nem egy idilli és nosztalgikus állapot, hiszen már akkor is „nagy árat kellett fizetni” érte. És az idill akkor sem tartott sokáig. Gondoljunk csak a Heródes által elkövetett, saját népét pusztító rendeletre. Sajnos nemcsak történelmünk, hanem személyes életünk is tartalmazza az Istennel való találkozás helyett az elszakadást, és annak következményét, ami nem más, mint mindig: a békétlenség. Ilyenkor a mennyei harmónia helyett a földhözragadtság jellemzi gondolatainkat, tetteinket, sőt sokszor ösztöneinket is. Mindezt úgy, hogy pontosan tudjuk, ez nem jó sem nekünk, sem környezetünknek. De mégsem akarjuk a pásztorok szerénységét és lelki nagyságát magunkban hordozni. A magunk igazát és akaratát még a lelki békénknél is többre tartjuk, és ennek bizony ára van. Az árát pedig egész esztendőben, sőt egész életünkben fizetjük. Igen, fizetjük, amikor bármilyen módon és bármilyen okból egymás ellen fordulunk. Ilyenkor  az angyalok kórusa mindig elhallgat, de nemcsak Betlehemben, hanem a mi életünk tereiben is. És akkor jön az emberi parancs: szedd a sátorfádat és indulj! …de hová?

Testvérek! Ismét előttünk áll az ádventi idő, egy jó alkalom arra, hogy az angyalokkal együtt, énekünkke és életünkkel az Istennek dicsőséget, és az embereknek békességet hirdessünk a földön. És igen, ennek ára van, nem is kicsi! Ezért még az Isten is egy istállóba költözött! Ezekkel a  gondolatokkal kívánok sok kegyelmet az ádventi várakozásban, békét szívünkben és házainkban, hogy karácsonykor megdicsőíttessék Isten a mi lelkünkben és életünkben!

Kelt: Csornán, 2024 Ádvent vigíliáján.

+ Márton apát