Premontrei lelkiség

A Premontrei Kanonokrendet Szent Norbert alapította majd 900 éve, 1121. karácsonyán Prémontré erdőségében, ahonnan szerzetesrendünk a nevét is kapta (prémontréi). De ha meg szeretnénk érteni pontosan azt, hogy mit is jelent premontrei szerzetes-kanonoknak lenni, hogy miben áll a premontrei lelkiség, akkor a rend alapítása előtti időkbe kell visszamennünk.

Az egyháztörténészek véleménye alapján, a keresztény szerzetesség kialakulását nagyjából a III. század végére lehet elhelyezni. Már ekkor, a szerzetesség kezdeteinél kétféle szerzetesi életmódot fedezhetünk fel: a sivatagi, többnyire remeteéletet élő aszkéták csoportját; valamint a zarándokhelyeken és bazilikákban szolgáló szerzetesek közösségeit. Míg az előbbieknek „leszármazottai” például a mai bencés, ciszterci, pálos szerzetesek; a premontreiek az utóbbi közösségekre vezetik vissza saját hagyományukat.

Ennek a közösségi, szolgáló, ún. bazilikális szerzetességnek a hagyományát élte meg és foglalta írásba Szent Ágoston, hippoi püspök a IV. század végén, amikor megírta a ma is ismert reguláját, amely így a nyugati kereszténység legősibb szerzetesi életszabálya lett. A vele egy közösségben élő szerzetespapokat nem sokkal később kanonokoknak nevezték el, amely szabad fordításban szabályok szerint élő egyházi embert jelent. Szent Ágoston ideálja tehát a közösségben élő szerzetespap, kanonok volt: olyan ember, aki a szerzetesi közösség imádságos hátterével végzi mindennapi szolgálatát, Isten népének javára. Mi, mai premontrei szerzetesek is eszerint az ideál szerint igyekszünk alakítani mindennapjainkat.

Szent Norbert, mikor Prémontrében 1121-ben megalapította kanonoki szerzetesközösségét, kettős cél lebegett a szeme előtt. Először is, hogy egy olyan közösséget hozzon létre, amely megtartja a hagyományos szerzetesség kereteit: a közös életet, az ünnepélyes közösségi imádságot, a közös étkezéseket, egyszerűségben és szegénységben. Másrészt, szerette volna, ha követői nem zárkóznak be a monostor falai közé, hanem lelkipásztorokként kimennek az emberek közé, hirdetve nekik Isten örömhírét. A XII. században ez újdonságnak számított a szerzetességben, hiszen az akkori szerzetesközösségek elsősorban kétkezi és intellektuális munkát végeztek, nem emelték be alapvető céljaik közé a lelkipásztori munkát. Szent Norbert szándéka így az volt, hogy egyesítse ezt a két életformát: a hagyományos és ünnepélyes szerzeteséletet és a lelkipásztori életet. Egy premontrei atya ezt egyszer így fogalmazta meg: Ha összegyúrunk egy bencést és egy világi papot, kapunk egy premontrei szerzetest. Így ezt az életformát, amely tulajdonképpen Szent Norberthez köthető, vita mixtanak, azaz vegyes életmódnak nevezzük. Ez az az elköteleződés, amelyben igyekszünk megélni az egyensúlyt kint és bent között. Az elköteleződés, hogy a mind a kettőt azonos súllyal éljük meg, tesz bennünket premontrei szerzetesekké. Hisszük azt, hogy ez az életmód ma is nagyon aktuális, és nagyon jézusi is. Hiszen Jézus életében is ezt látjuk: egy közösségben élt apostolaival, együtt élték a mindennapjaikat, együtt imádkoztak és étkeztek. Jézus életében is jelen volt ez a fajta kettősség: néha visszahúzódott az emberek elől, magányos helyeken imádkozott; máskor pedig tanította és gyógyította az embereket, hirdette nekik Istene Örömhírét. Így mi, mai premontrei szerzetesek is ezt a jézusi és norberti életformát igyekszünk élni napjainkban is.

Szent Ágoston püspököt, akinek életszabályait követjük, az évszázadok folyamán mindig ugyanúgy ábrázolták: egy Isten iránti szeretettől égő szívvel a kezében. Ez az ábrázolásmód egyszerre leírás és meghívás a számunkra: jól kifejezi Ágoston írásainak egyik központi gondolatát, a szeretet fontosságát; ugyanakkor meghívás is, hogy minden premontrei apátság váljék egyfajta szívévé annak a térségnek, ahol található. A mi premontrei életformánk ugyanis valóban egy szív működéséhez hasonló. Tudjuk, hogy a szív pumpálja a friss, oxigéntől dús vért a legtávolabb eső végtagjaink utolsó szegletébe, hogy azokat élettel töltse meg. Ezután pedig a fáradt vér újra visszatér a szívbe, hogy felfrissüljön, és újra élettel, oxigénnel teljen meg. Ugyanígy a premontrei szerzetesek is: a közösségben, a liturgiában mi is eltelünk Isten jelenlétével, hogy aztán ezt a megtapasztalt örömhírt el tudjuk vinni a ránk bízottaknak – akár a környékünkön lévő településekre, ahol a plébánosok premontrei atyák; akár pedig iskoláinkba, ahol tanítunk. Szolgálatunk után pedig visszatérünk monostorainkba, töltekezni Isten jelenlétéből, a testvéri közösségből és imádságból.
Először is azért gyűltetek össze a monostorban, hogy egy szív, egy lélek legyetek, Istent keresve. Ez Szent Ágoston regulájának első mondata, amely jól meghatározza minden kanonoki, és minden premontrei szerzetes életének fő célját. A Premontrei Rend egykori vezetője, generális apátja írta: Nekünk, premontrei szerzeteseknek a közösségi életünk az elsődleges lelkipásztori munkánk. Így egy premontrei számára mindig elsődleges ez a közösségben megélt Istenkeresés, hiszen ezt a megélt bensőséges, szinte családias istenkapcsolatot tudjuk átadni a ránkbízottaknak. Így minél hitelesebb, és minél inkább Istent és egymást szerető közösséggé válunk, Isten annál inkább tud rajtunk keresztül működni, annál inkább tudunk valóban Isten szeretetét sugárzó szívvé válni a körülöttünk élő emberek számára.

Egy premontrei közösség másik fontos építőeleme a stabilitás, egy adott helyhez és közösséghez való kötődés. Fogadalmunk szövege is így kezdődik: felajánlva átadom magam a helyi Egyház szolgálatára… Ez elsősorban nem egyfajta bezártságot, vagy elszigeteltséget jelent. Nem csupán egy helyre korlátozza egy premontrei szerzetes szolgálatát, hanem sokkal inkább egy fix pontot ad az életbe: egy olyan helyet, ahol mindig otthon lehet, ahol mindig találkozhat Istennel, ahol mindig testvérekre talál. Az a hely, amelynek szolgálatára fogadalmat tettünk, ahol mindig hazavárnak minket, és ahol otthon lehetünk. Így amikor valaki premontrei szerzetes szeretne lenni, nem „csupán” egy szerzetesrendbe lép be, vagy egy lelkiséghez csatlakozik. Egy konkrét közösségnek lesz a tagja, ahol testvéreket kap maga mellé Isten felé vezető útján.
Rendünk egyik újkori jelmondata így hangzik: Ad omne opus bonum parati, azaz minden jó ügyért készen! Jogos így a kérdés, hogy mi, premontrei szerzetesek miben vagyunk mások, mint más szerzetesi vagy papi társulatok? Mi az, amivel foglalkozunk? A már idézett jelmondat talán valamit visszaad Jézus életéből forrásozó lelkiségünkből. Nekünk, premontrei szerzeteseknek a történelem folyamán soha nem volt olyan feladat, amely távol állt volna tőlünk – közösségünk mindig igyekezett válaszolni egy adott történelmi kor szükségleteire és elvárásaira. Ez a középkorban úgy mutatkozott meg, hogy ha valakinek bármilyen nehézsége vagy fájdalma volt, bizalommal felkereshette a legközelebbi apátságot. Hiszen biztos lehetett abban, hogy talál ott egy közösséget, amely többek között a szükséget szenvedő helyiek szolgálatára is szentelte életét. Ha lelki bánata vagy problémája volt, biztosan talált egy lelkiatyát, aki támaszt és Isten vigasztalását tudta nyújtani neki. Ha anyagi jellegű problémája volt, szintén bizalommal fordulhatott a szerzetesekhez, hiszen a szegényekről való gondoskodás Szent Norbert óta mindennapi része volt a premontrei életformának – biztos lehetett abban, hogy a házgondnok segítségére tud sietni akár anyagiakkal, akár élelemmel. Ha jogi jellegű vitája vagy problémája akadt, szintén a premontreiekhez fordult, ahol a hiteleshelyi tevékenységből adódóan tudtak békét teremteni vitás jogi kérdésekben. És ha valakinek valamilyen testi baja vagy betegsége volt, mindig akadt a monostorban egy olyan testvér, aki értett a gyógynövényekhez, és tudott segíteni az illető betegségén.

De ha mégis valamilyen sajátosan premontrei tevékenységet keresünk, ami csak a premontrei szerzetesekre jellemző, akkor a tanítás mellett a plébániai lelkipásztorkodást kell említsük. A legtöbb szerzetesrend lelkipásztori modellje szerint a szerzetesek mind egy közös rendházban laknak, és a rendház templomában végeznek lelkipásztori munkát. Nálunk, premontreieknél ez nem így van. Példaként említve, csornai apátságunkhoz tíz település tartozik, kilenc templommal, amelynek plébánosai premontrei atyák: ott végzik lelkipásztori munkájukat, ugyanakkor mégis a szerzetesi közösségben élnek, és innen látják el lelkipásztori munkájukat. Talán ez az a lelkipásztori modell, amely a magyar egyházban egyedül a premontreiekre jellemző.
Ha az ember találkozik egy premontrei szerzetessel, aránylag könnyen fel tudja ismerni. Szerzetesi ruhánk fehér színű, világoskék gombokkal és övvel. Bár mi is valljuk, hogy nem a ruha teszi az embert – mégis fontos jelentősége van számunkra. Szent Norbert életrajzában olvashatjuk az alábbi jelenetet, amikor néhányan számonkérik Őt ruházkodásának tekintetében – Szent Norbert pedig így válaszol nekik: Mutassátok meg nekünk a regulából, az evangéliumi és apostoli útmutatásokból azokat a részeket, amelyek a ruházat fehérségére vagy feketeségére, vagy vékonyságára és vastagságára vonatkoznak! Egy dolog azonban biztos: azokról az angyalokról, akik Jézus feltámadásának szemtanúi voltak, azt mondják, hogy fehérben jelentek meg [Jn 20,12]…. Az angyalok példája alapján úgy tűnik, hogy nekünk, premontrei szerzeteseknek illő fehér ruhát viselnünk. Így a premontreiek, mint a világ legősibb ma is létező lelkipásztorkodó szerzetesrendje, a feltámadás örömhírét hirdető angyalokhoz hasonlóan ma is fehér szerzetesi ruhát viselnek, hirdetve Jézus megváltásának és az örök életnek az örömhírét.
Rábaköz Szíve

837 évvel ezelőtt, mikor az Osl nemzetség letelepítette ide a premontrei szerzeteseket, ezt a küldetést adhatta nekik – legyetek ti a szívei ennek a vidéknek! Legyenek itt olyan emberek, akik valóban tudnak olyanok lenni, mint egy szív az ember testében. Egy olyan közösség, ahová az ember bármikor betérhet, ha valami nyomja a lelkét, ha úgy érzi, hogy nehéz az élet. Egy olyan hely, ahol mindig talál otthon valakit, akire lehet számítani. Egy olyan hely, az ember felfrissülhet lelkileg, nyáron a hűvös templomban pedig talán testileg is. Az alapítók egy olyan helyet szerettek volna létrehozni, amely valóban életet ad: megerősíti és felfrissíti az embert, mint a szívünk a fáradt vért. Olyan helyet, ahonnan az ember távozva jobb emberként, becsületesebb magyarként távozik. Ezt pedig már az őseink is tudták, hogy Isten nélkül nem lehetséges.

Igen, valóban hiszem azt, hogy mi, premontrei szerzetesek itt Csornán igyekszünk kicsit olyanok lenni, mint egy szív a testben. Itt vagyunk a városban 837 éve, szó szerint az életünket tesszük fel Isten és a csornaiak szolgálatára. Szerzetesi örökfogadalmunk első szavai így hangzanak: felajánlva átadom magam a csornai egyház szolgálatára. Ezeket a szavakat 837 éve, az a több száz premontrei, aki itt szolgált megfogadta, és komolyan gondolta. És komolyan gondolja ma is. Ma, mi premontrei szerzetesek azért vagyunk itt Csornán, hogy azt folytassuk, amit elődeink elkezdtek: hogy szívet adjunk Csornának. Hogy legyen olyan hely Csornán, ahol az ember meg tud békülni saját magával és Istennel, ahol lelkileg felfrissülhet. Ahová eljöhet, ha valami nagy öröm érte, és támogatásra találhat, ha bánata van. Mi azért vagyunk itt, hogy egyre jobban tanuljunk mi is, és tanítsunk másokat is szeretni: Istent és egymást. Röviden összefoglalva, mi azért vagyunk itt több mint 800 éve, hogy Csornán minél kevesebb legyen a szívtelen ember.

Persze, az is igaz, hogy mi nem a saját tudományunkat szeretnénk adni a csornaiaknak, nem a saját bölcsességünket, hanem Istent. Én hiszem azt, hogy Isten valóban azért lépett be az életünkbe, hogy mindig mellettünk lehessen, és hogy megmutassa nekünk a boldog életet, amely majd a túlvilágon is vár bennünket. Ezért hagyta ránk Isten a szentségeket, hogy az életünk legfontosabb pillanataiban ott lehessen mellettünk: amikor megszületünk a keresztségben, felnőttségünk küszöbén a bérmálásban, amikor összekötjük valakivel az életünket a házasságban, a betegségben a betegek kenete által; és a temetés szentelményében, amikor az Örökkévalóságba költözünk. Mi, premontreiek ennek az Istennek vagyunk a szolgái, és Őt igyekszünk sokszor a saját gyengeségeinkkel közvetíteni a csornaiaknak is. Igyekszünk valóban szív lenni, ahol az ember felfrissülhet, erőt kaphat, és Isten által megerősítve mehet tovább hétköznapjaiba. Ezért vagyunk ott hitoktatásban, az iskolában, a kórházban, városi rendezvényeken, kulturális és szociális kezdeményezésekben és sokszor a temetőkben is. Hogy megmutassunk valamit mindenkinek abból az Istenből, akinek mi egész életünket odaadtuk.
Ahogy egy régi latin közmondás mondja: Kapunk tárva, a szívünk még inkább! Ez a rövid írás ezért egyben meghívás is – templomunk bejárata egész nap nyitva áll, bármikor bárki be tud térni egy rövid imádságra, találkozni Istennel. A főút felöli kapun bejőve pedig mindig lehet itthon találni valakit közülünk – ha valaki úgy érzi lelki segítségre van szüksége, vagy szeretne közelebb kerülni az Őt teremtő Istenhez. És igen, ezt tényleg komolyan gondoljuk – az életünket tettük fel erre.