2026. július 5-én, vasárnap köszöntöttük apátsági templomunkban a csornai származású, idén pappá szentelése 50. évfordulóját ünneplő Kutschi András c. prépost atyát. Az aranymisén számos csornai és környékbeli hívő mellett a jubiláns atya testvérei, rokonai, egykori hívei és több paptársa is együttesen részt vettek. A szentbeszédet Mórocz Tamás bodajki plébános mondta, aki közeli tanítványként emlékezett meg András atya papi szolgálatáról és egész életművéről.

A római katolikus egyházban régi hagyomány, hogy a pappászentelés „kerek” évfordulóit jubileumi szentmisével ünnepeljük. Ilyenkor a jubiláló lelkipásztor az őt szolgálatába meghívó Istennek ad hálát az elmúlt évtizedek kegyelmeiért, paptársai és a helyi közösség pedig felköszöntik az atyát ezen kivételes évforduló alkalmával. András atya papi pályafutása a csornai Nagyboldogasszony-templomból indult, hiszen első szentmiséjét itt tartotta 1976 júniusában. Ezért is fogadtuk őt különösen nagy örömmel apátsági templomunkban, s így erre az aranymisére egy kicsit most ő is „hazajött” közénk.

Isten éltesse és tartsa meg őt sokáig, jó erőben és sok örömben további szolgálata során!

 

András atya életútja

Kutschi András atya 1948. május 18-án Csornán látta meg a napvilágot. Szülei és egész családja kereskedelemmel foglalkozott. Középiskolai tanulmányait a helyi Hunyadi János Gimnáziumban végezte. A Lentiben töltött sorkatonai szolgálat után teológiai tanulmányait a Győri Hittudományi Főiskolán folytatta. 1976. június 17-én szentelte pappá dr. Pataki Kornél megyés püspök a győri székesegyházban. Kápláni éveit 1976 és 1980 között a rábaközi Szil községben, 1980 és 1988 között a soproni Szent Margit-plébánián töltötte. Első plébánosi kinevezését Szilsárkányba kapta 1988-ban, majd 1992-ben azzal a megbízatással küldte Oroszlányba az akkori győri püspök, hogy új plébánosként ő irányítsa az új oroszlányi templom megépítésével kapcsolatos teendőket.

Az egyházmegyei határok rendezése miatt 1993-tól átkerült a székesfehérvári egyházmegye szolgálatába, mint az oroszlányi és kecskédi egyházközségek plébánosa. E települések lelkipásztorként egészen 2025-ös nyugdíjba vonulásáig, pontosan 33 éven át szolgálta a helyi közösség lelki és hitbeli alakulását, fejlődését. Szolgálata elismeréseként 1997-ben dr. Takács Nándor székesfehérvári püspöktől címzetes préposti kinevezést kapott, mivel András atya kezdetek óta odaadó munkájával látta el az ifjúság és a hívők lelki gondozását, és rendületlen lelkesedéssel tevékenykedett az általa ellátott települések hitélétének megtartásáért, folyamatos javításáért.

 

Mórocz Tamás bodajki plébános atya szentbeszéde a csornai aranymisén:

Kedves András Atya!

„Taníts meg számot vetni napjaink sorával...” (Zsolt 90,12) Ezzel a zsoltáridézettel szeretnélek köszönteni. Aranymiséd ünnepén ez az ige különös mélységet kap: ötven év papi szolgálatára visszatekintve nem csupán az eltelt évek számát látjuk, hanem azt a megszámlálhatatlan kegyelmet is, amellyel Isten végigkísérte életedet.

Szeretném megköszönni felkérésedet, hogy csornai aranymisés szónokod legyek. Megható volt azon a helyen ünnepelni Veled és a csornai premontrei közösséggel papszentelésed 50. évfordulóját, ahonnan származol, ahol papi hivatásod kibontakozott, és ahol első szentmisédet is bemutattad.

Igen szép helyről indultál, és úgy érzem, hogy ez egész életedet meghatározta. A szépség iránti érzéked mindig megmutatkozott, és az a sok talentum, amelyet szüleidtől örököltél, papi szolgálatodban is bőséges gyümölcsöt termett. Ezek közül különösen szeretném kiemelni azt az intellektuális igényességet, amellyel minden közösségedben emelted az emberek lelkét. Soha nem elégedtél meg a középszerűséggel. Mindig arra törekedtél, hogy saját személyed háttérbe húzódjon, és egyedül Krisztus kerüljön előtérbe. Homíliáid, gondolataid és írásaid gazdagsága erről tettek tanúságot.

Amikor egyházmegyénkbe érkeztél, egy templom építésének feladatát örökölted meg. Az a templom ma joggal nevezhető Oroszlány oázisának: olyan szent helynek, ahol az ember már itt a földön is megsejtheti valamit a mennyország békéjéből és szépségéből.

Mindig lehajoltál az egyszerű emberekhez. Amikor azt érezted, hogy a figyelem középpontjába kerülsz, inkább visszaléptél. Sok történetet ismerek arról, hogyan látogattál hajléktalanokat, kerested fel a fogyatékkal élő embereket, és milyen rendületlen hűséggel tanítottad a hittant hosszú papi éveid során.

Köszönöm, hogy már kispapi felvételemkor, a konkurzuson is ott voltál, érdeklődtél irántam. Pappá szentelésem után még közelebb kerültünk egymáshoz, amikor Tatabányán kezdtem papi szolgálatomat. Többször meghívtál, és a Veled folytatott beszélgetések soha nem maradtak a felszínen: mindig gazdag gondolatokkal, lelki mélységgel és új felismerésekkel tértem haza.

Külön ajándék a humorod. Tudsz mosolyogni önmagadon és a világon is – ez ritka és nagy érték. És amit talán nem mindenki tud: kiválóan főzöl. Egyszerű, mégis nagy szeretettel és igényességgel elkészített ételeiddel mindig örömmel vendégeltél meg bennünket.

A szó legnemesebb értelmében igazi álmodozó vagy. Mindig voltak nagy terveid, nem önmagadért, hanem az Egyházért és az emberekért. Szívből kívánom, hogy a jó Isten teljesítse be mindazt, amit szeretetből és hittel a szívedbe helyezett.

Kedves András atya! A Prédikátor könyvének szavai jutnak eszembe rólad: „Mindent szépen alkotott a maga idejében.” (Préd 3,11). Úgy érzem, ez a mondat különösen igaz a Te életedre és papi szolgálatodra. Isten szépen formálta hivatásodat, gazdagította talentumaidat, és rajtad keresztül számtalan ember életét érintette meg. Hálát adunk azért a sok lelki ajándékért, amelyet általad kaptunk.

Adja az Úr, hogy lelki gazdagságod, bölcsességed, mély hited és Krisztus iránti szereteted még sok éven át legyen világosság, remény és áldás mindazok számára, akiket szolgálsz. Ad multos annos!

Paptestvéri szeretettel: Tamás atya

Forrás: itt 

A szentmise zárásaként – az ünnepi aranymisés áldás előtt – Kutschi András atya köszönőbeszéd helyett a következő, tanúságtétellel felérő, megható szavakat fogalmazta meg:

Vallomás

Emlékezetem játszi könnyedséggel szalad vissza hetvennyolc esztendő országútján, az újmisés oltárhoz. Lépteim azonban elnehezülnek, amikor számot kellene adnom a megtett út viszontagságairól. A bemutatott első mise, a primiciahasonlított egy ünnepi nyitányhoz, amelynek a Glória volt az alapmotívuma. Azután következtek a gyászmisék, amikor könnyeim hulltak az oltárra. Requiem a halottakért, requiem az első szeretetért, engesztelő áldozat bűneimért. Nem számoltam, hány szentmisében álltam a megtestesülő, a mennyei kenyeret osztó, az életét föláldozó, a halálon győzedelmeskedő Jézus szolgálatában. Isten a tudója, hányszor hirdettem Isten Igéjét a szili, soproni, szilsárkányi és oroszlányi templomok szószékein. Gyakran énekeltem: „Sursum corda”, fel a szívekkel, de bevallom, sokszor nem követtem e felszólítást, lehullott szívem a csüggedés, a gyengeség, mulasztásaim, bűneim porába. Átváltoztató papi hatalmamat mások átváltoztatására adtam. Sajnos, nem kísérte ezt a tevékenységemet saját életem gyökeres átváltoztatása. Ezért kell minden szentmise kezdetén a hívekkel együtt a bűnbánat mozdulatával „összetörni” a szívemet. Külső és belső nehézségek akadályoztak abban, hogy „Isten hegyének” csúcsára kapaszkodjam. Nem én tartottam, nem én emeltem magasra az Úr kelyhét, hanem Ő tartott meg engem. Minden botlásom ellenére Isten őrizte bennem a lelkesedés tüzét.

Egy kedves paptársamnak érszűkület miatt le kellett vágni a jobb lábát. Ettől kezdve ágyhoz kötve „járta keresztútját.” Egyetlen vigasza maradt: a kehely, a szentmise, amelyet minden reggel elmondott szobája asztalán. Élete utolsó napján csak a felajánlásig jutott. Akkor megszólalt a halál ministránsa és csengettyűjével az örök Úrfelmutatásra hívta. De szép dolog az Úr kelyhét szorongatva meghalni!

Papi szolgálatom ötvenedik évében én is az Úr kelyhébe kapaszkodom. Közben arra gondolok, mit adjak viszonzásul mindazért a kegyelemért, amelyben Isten részesített? Hogyan köszönjem meg a hivatásomra mondott „igent”, és azt a védelmet, mely megóvott a kárhozatos „nem”-től? A szentmise a legtökéletesebb formája a hálaadásnak. Az Eucharisztia név is hálaadást jelent. Úgy teszek, mint a virágvasárnapi zarándokok, akik köntösüket Jézus elé terítették. Szerető gondolatokból szövöm meg hódolatom, hálám köntösét, és ezt terítem papi szolgálatom oltárára. Ezt szeretném azok kezébe is adni, akik boldog részesei a legszentebb áldozatnak.

Közismert igazság, hogy naponta ismétlődő, a hétköznapiság utcáját járó események könnyen elszürkülnek. Ezért kell állandóan gyarapítanunk a szentmisére vonatkozó ismereteinket, és ezzel együtt felszítani Jézus iránti szeretetünk lángját. A megszokott mozdulatok és szavak így nyernek mélyebb értelmet és ébresztenek mindig új szeretetet a szívekben. Segítséget nyújtanak, hogy Jézus személyesen belépjen életünkbe és megszentelje azt. Mily öröm töltötte el betániai Mária szívét, amikor nővére jelentette: „A Mester itt van és hív téged!” Bárcsak mi is meghallanánk ezt a hívást. Aki eleget tesz ennek a meghívásnak, annak egész élete hálaadássá, szentmisévé változik. Kegyelme átszövi, ünnepi díszbe öltözteti hétköznapjait. Az így átváltozó élet akkor sem szűnik meg, amikor fekete ruhájában mellénk áll a halál diakónusa, és fülünkbe súgja elbocsátó üzenetét: „Menj, menjetek, vége a misének!” Adja meg a mindenható Úr, hogy a kelyhét elengedve, az Ő kezébe kapaszkodhassam. Adja meg, hogy utolsó szavaimmal azt válaszolhassam küldő és hívó szavára: „Istennek legyen hála!”

 

A teljes képgaléria ide kattintva tekinthető meg.

A képeket köszönjük Wágner Bettinának.